D: Jól van, beszélj! (szünet) (hadonászik a pisztollyal) Beszélj az istenit! Azt mondtad el akarod mondani, akkor most mond!!!
R: JÓ!! JÓ!! Ööö… (szipog, törölgeti a könnyeit, megpróbálja összeszedni magát)
D: Azt mondtam… beszélj, a francba is!!! (újra ráfogja a pisztolyt)
R: (megint kétségbeesve védekezik) Donald, kérlek, nem tudok úgy beszélni ha közben rám fogod azt a pisztolyt!!! (lassan leereszti)
D: Rendben, már nem fogom rád. Akkor kezdd! Beszélj!!! MOST!!!!
R: (a szemét törölgeti) rendben… jó… Én… ööö… (Donald újra felemeli a pisztolyt és a Roberta fejére irányítja)
D: Mondj valamit, a rohadt életbe, mert különben esküszöm hogy… (Roberta félbeszakítja)
R: Jól van!!! Rendben!!! Mondom!!! (megpróbálja összeszedni magát, kezeit tördeli. Donald elveszi a fegyvert a fejétől.) Én… (szipog, mély levegőt vesz) Én… Robert Aynsleyként születtem… egyedüli gyerek voltam… szüleim Margaret és Herbert Aynsley, Baltimore-ban. N… Nagyon szép csecsemő voltam. Mindenki azt mondta. Az idegenek mindig kislánynak néztek. Én… Én nagyon lányos kisfiú voltam. (Donald feszülten hallgatja) Nem tudom miért… Csak… (gondolkodik)
D: Folytasd! Gyerünk, az istenit!!!
R: Jól van, mondom már… ööö… Én… ööö… Nagyon kis növésű voltam a koromhoz képest. A fiúk mindig csúfoltak, ameddig csak vissza tudok emlékezni. “Gyávának” és “kislánynak” hívtak. Nagyon gonoszak voltak velem. Én… sosem szerettem a sportokat vagy a fiús játékokat… utáltam a többi gyerekkel birkózni a homokozóban… engem… engem sokkal jobban érdekeltek a babák.
D: Babák? Honnan voltak egy fiúnak babái?
R: Hát… ööö… tudod… anyámnak volt egy gyönyörű baba gyűjteménye. Babák a világ minden tájáról. Volt amelyiknek csodás szatén köntöse volt, meg selyem ruháik. (szeretettel gondol vissza rájuk) Emlékszem a kedvencemnek kicsi gyöngyök voltak a hajában és arany hímzéses papucs a lábán. (megáll)
D: Igen… aha… igen… És mit csináltál a babákkal?
R: (idegesen tördeli a kezét) Hát… ööö… beosontam anyukám szobájába, amikor nem volt otthon… és játszottam a babáival. Megfésültem a hajukat, megigazítottam a ruhájukat… azt játszottam hogy én vagyok az anyjuk.
D: (undorodva) Az anyjuk?
R: Igen. Azután visszatettem őket ugyanoda ahol előtte voltak, hogy anya ne tudja meg. (Donald a fejét rázza, nem igazán érti) Aztán meg felpróbáltam az ékszereit amik a fiókban voltak, tetszett a fehérneműinek a selymes anyaga és elképzeltem milyen lenne ha én is hordhatnám őket. (felnéz a férfire) Nem tudtam hogy ez nem helyes… Nekem nem tűnt helytelennek… de valahogy tudtam, hogy titkolnom kell. Donald, csak egy kisgyerek voltam. Hogyan érthettem volna mindezt?
D: (hallgatja de kényelmetlenül érzi magát) Nem tudom… folytasd!
R: Nos…ööö… Mikor kamaszodni kezdtem a hangom nem lett annyira mély, mint a többi fiúnak, amiért csak még többet csúfoltak. Szörnyű volt. És az arcomon is éppen csak egy picit erősebb lett a szőr, még borotválkoznom sem igazán kellett. Érted? Nem tehetek a genetikáról.
D: Genetika? De hát pöcsöd volt, vagy nem?
R: (kicsit meglepődik a durvaságán) Igen. De mindig is zavart. Soha nem éreztem helyénvalónak. Olyan volt mintha… mintha a testem megcsalt volna. Nem tudom másképp hogy magyarázzam el. Érted?
D: Ne törődj vele hogy én mit értek. Ez itt nem rólam szól. És a melleid? (gúnyosan) Gondolom azok is azért nőttek mert a tested megcsalt téged?
R: Ne legyél ilyen. De igen, a hormonoktól amiket szedtem, igenis megnőttek egy kicsit, de végül megnagyobbíttattam valamennyire, hogy teltebbek legyenek. Tudod, hogy teljesen természetesnek néznek ki és érintésre is olyan. Soha nem panaszkodtál. Azokon az éjszakákon… (Donald félbeszakítja megint felemelve a fegyvert)
D: Fogd be, hallod? Fogd be, baszd meg!!! Fejezd be az istenverte történetedet, vagy most mindjárt lelövöm mindkettőnket és akkor ez az egész szar már egyáltalán nem fog számítani többet!!!
R: Jó, jó!!! (mély levegőt vesz és visszagondol) Ööö… Kb. 18 éves lehettem, amikor először randiztam egy lánnyal. Rémes volt, de úgy éreztem ezt várják el tőlem. Az este egyáltalán nem ment jól. Igazából nem is beszélt velem utána többet. De én semmit nem éreztem. Abszolút semmit. Nem tudom elmagyarázni… csak… csak egyszerűen nem éreztem ezt nekem valónak.
D: Szóval buzi vagy?
R: Nem, dehogyis! Biztosan nem vagyok buzi.
D: Hát pedig már egy éve velem szexelsz. Akkor ezt minek nevezed? Mikor utoljára néztem én még férfi voltam.
R: Miért, te minden este egy férfival fekszel le? Természetesen nem. (Donald nem válaszol, máshova néz. Roberta ránéz) Miért? Szerinted?
D: Nem tudom!
R: Nem tudod? Nincs hímvesszőm, vagy igen? (Donald megborzong az undortól) Vagy talán van?
D: Nincs!!!
R: Akkor hogy lehetnék meleg?
D: Azt neked kell tudni. A francba most már minden világos. A divatszakmában mindenki buzi.
R: Ez nem így van, ezt te is tudod!!! Hallgass ide. NEM vagyok MELEG. Rosszul értelmezed. Azért lettem divat tanácsadó, mert szeretem a szép ruhákat, ahogy egy nő szereti. Meg tudod ezt érteni? (rövid szünet)
D: Mondd csak… Voltál valaha… csináltad lánnyal?
R: (bólint) ööö… Az első és egyetlen szexuális viszonyom egy lánnyal 19 éves koromban volt. Akkor is azért, mert úgy éreztem, hogy a családom azt szeretné ha idézőjelben “normális” fiú lennék. Teljes katasztrófa volt. A nők sosem vonzottak. Még csak fel sem állt rendesen és… (félbeszakítja)
D: Hé, erre vannak már gyógyszerek.
R: Ne már Donald. Egyáltalán nem erről van szó, és ezt tudod te is. Meg kell értened, hogy milyen nehéz volt úgy az életem.
D: Jó. És mi történt, amikor nem sikerült felállítanod?
R: (zavarban, mélyet lélegezve) Hát… ööö...
D: Gyerünk, gyerünk… Azt mondtam folytasd!!!
R: Hát, nem nagyon lepett meg, mert igazából sosem ment igazán. Mindig rossznak éreztem ezt magamon, amióta csak vissza tudok emlékezni. Olyan… kellemetlen és mocskos érzés volt ez nekem. Emlékszem aznap este sírva aludtam el és az járt az agyamban folyton folyvást, hogy “Én egy félresikerült ember vagyok.” Annyira összezavartak a dolgok és senkivel sem tudtam beszélni erről. Hogyan is érthetett volna meg bárki, amikor én magam sem értettem magamat. Át tudod érezni mekkora kín volt ez nekem?
D: Mindegy. Azután mi történt?
R: Először ő kezdett el sírni, azután én. (sóhajtva emlékszik vissza, megrázza a fejét) Teljes csőd volt. Végül csak hazavittem és nem győztem elégszer bocsánatot kérni tőle és számtalanszor elmondani, hogy nem az ő hibája volt. (odamegy Donaldhoz és megpróbálja megérinteni a férfi arcát a kézfejével) Ó drágám, annyira sajn… (közbevág, eltolja magától)
D: Menj innen!
R: Nem hibáztatlak egy kicsit sem azért, ha gyűlölsz. Én is gyűlölöm most magamat. Istenem, nem éreztem magam ilyen rosszul már évek óta. Azt hittem az életem végre révbe ért. Végre jól éreztem magam a saját bőrömben. Új hely, új barátok, életem szerelmével együtt és a legfontosabb? Megbecsülés… először az életemben! A francba, hogy lehettem ennyire ostoba? (leverten) Tudhattam volna, hogy az a szánalmas fiú Baltimore-ból mindig kisérteni fog. Rájöhettem volna, hogy a múltam előbb-utóbb utolér. Annyira hülye vagyok.
D: (idegesen játszik a pisztollyal) Ne ilyen szarokkal foglalkozz, csak folytasd a történetet!
R: Rendben. Hát… ööö… Akkoriban egy jól menő étteremben dolgoztam és sok borravalót kaptam. Akkor még otthon laktam.
D: A “néhai” szüleidnél?
R: Hát jó… Nem haltak meg! (Roberta a fejét ingatva magában ezt mondja “a fenébe”)… Szóval, mikor otthon laktam, majdnem minden pénzemet félre tudtam tenni. És akkor kezdtem el kutatni a könyvtárban is, hogy mi lehet velem.
D: Mi lehetett veled?
R: Tudod, pl. homoszexualitás.
D: Azt hiszem azt mondtad, nem vagy buzi!
R: Nem! Az egyáltalán nem illett rám, mert nem szerettem férfiként férfivel szeretkezni. És nem voltam transzvesztita sem, mert nem az volt a vágyam, hogy férfiként női ruhába öltözzem… Egyáltalán nem erről volt szó. Hát nem érted?
D: Szóval nem voltál buzi és nem voltál transzvesztita, akkor mi a fene voltál?
R: Hát olvastam és kerestem tovább…
D: És?
R: Annyira szerettem volna szeretni és teljesen körbe ölelni egy férfit… de mint nő, nem mint férfi. Meg tudod ezt érteni?
D: Itt most én kérdezek, nem te. Folytasd!
R: Köszönöm Donald, köszönöm, hogy megengeded hogy ezt elmagyarázzam. Tudom, hogy nem vagy köteles rá. Ki is dobhattál volna. Megérdemelném.
D: (ingerülten) Jó, hagyom, hogy megmagyarázd… de már a legelejétől őszintének kellett volna lenned velem Roberta. A legelejétől, érted? (látja, hogy Roberta megnyugszik egy pillanatra ezért feléje hadonászik a pisztollyal) És még nem döntöttem el, hogy mit fogok ezzel kezdeni, úgyhogy ne gondold, hogy már nem akarom szétlőni a fejedet, mert ez nem így van!
R: Jól van, rendben van! De az, hogy adsz egy esélyt, hogy megmagyarázzam, nagyon sokat jelent nekem. És utána akárhogy döntesz, hát… tégy amit jónak látsz és legyünk túl rajta. Nem akarok úgysem nélküled élni, úgyhogy ezzel még jót is teszel velem.
D: (babrál a pisztollyal) Hagyd abba! Összezavarsz! És ne próbálj átverni, jó? Nem fog menni. Értetted? Most nem fog menni!!!
R: (megkönnyebbülten, hogy nincs már titok) Meg sem próbálnám most már. Most már nincs köztünk titok. Nem tudnám eltitkolni úgysem. (leül)
D: Jó, tehát nem voltál meleg és nem voltál transzvesztita…
R: Igen és egész biztosan nem voltam férfi sem, normális “férfi szükségletekkel”. Tovább folytattam a kutatást, amíg egy nap megismertem a kifejezést hogy ”Transzszexuális” ami úgy tűnt mindenben megfelelt nekem. Annyira izgatott lettem, hogy láttam leírva. Végre tudtam nevet adni azoknak az érzéseknek, amiket addig egész életemben átéltem. El sem tudod képzelni mennyire nagy megkönnyebbülés volt ez nekem, hogy megtudtam, nem vagyok egyedül és nem vagyok valamiféle degenerált torzszülött. Meg hogy nem kell szégyenkeznem emiatt. Sokat olvastam még erről. Ami könyvet csak találtam a témáról. Ez megvilágított szinte mindent. Mintha… Mintha valahogy minden értelmet nyert volna és ez végre erőt adott, hogy folytassam.
D: Hogy érted hogy “folytasd”. Mit akar ez jelenteni?
R: Istenem Donald, azelőtt annyiszor gondoltam az öngyilkosságra. Egészen addig fajult, hogy vettem egy csomó altatót. (zavarosan visszaemlékszik) Száz kicsi tabletta egy zöld fiolában. Az éjjeliszekrény fiókjában tartottam és esténként… kiraktam őket az asztalra és órákig bámultam őket… mérlegelve… Megtegyem?… Ne tegyem? Aztán egy nap találtam egy listát kórházakról, ahol végeznek nemváltoztató műtétet… abban a pillanatban eldöntöttem, hogy Hollandiába megyek.
D: Hollandia… (még mindig feszülten figyelve leteszi a fegyvert)
R: Akarod hogy megálljak egy kicsit? Tudom milyen nehéz lehet neked ez.
D: (megértőbben) Nem. Tudom, hogy neked is nehéz, de mindent tudnom kell. Mesélj a műtétről!
R: Jó. Ööö… Hát, a műtét több ezer dollárba kerül, de mielőtt bármely orvos elvállalná, előtte évekig alapos pszichoterápián kellett részt vennem. Tudod… hogy biztos legyek benne, hogy megfelelően döntök… mert utána ez már nagyjából visszafordíthatatlan. De én úgy gondoltam, hogy nekem ez tökéletes. Semmi értelme nem volt, hogy úgy maradjak ahogy voltam. Ahogy mondtam, az öngyilkosság szélén álltam. Az életnek már nem volt értelme számomra.
D: (izgatottabban) Szóval csak átrepültél Európába, Hollandiába vagy hová, kifizettél egy csomó pénzt és levágták? Ennyi?
R: Az istenért Donald, ne ennyire durván. Nincs erre szükség. Ez egy nagyon komoly döntés volt.
D: Képzelem.
R: Ez egy hosszú és lassú folyamat, kezelések és hormon injekciók, aminek a legvége a műtét. És közben minden orvosnak bizonyítanom kellett, hogy férfinak lenni lelki gyötrelmeket okozott nekem. De végül, egyhangúlag egyetértettek, hogy javasolják számomra a műtétet. Úgy ítélték tökéletes jelölt vagyok rá, mert… pszichológiai értelemben mindig is nő voltam. És mert nem voltam szexuálisan aktív egyáltalán. (megnyugodva gondol vissza) Hála a modern tudománynak.
D: Mennyi ideig voltál ott?
R: Az egész folyamat kb. három évig tartott.
D: Mit csináltál annyi ideig?
R: Először is a legfontosabb az volt, hogy nőként éltem két évig, még a műtét előtt… tudod azért, hogy lássam, meg tudok-e birkózni azzal, hogy más nemben élek… meg… megfelelőnek érzem-e, vagy esetleg úgy gondolom, hogy hibát követnék el. Ezt átmenetnek, tranzíciónak hívják. Mindegy… Találtam munkát egy népszerű uniszex ruhabutikban. Ott tanultam meg sok mindent a divatról. Először eladó voltam, azután a szabászatra kerültem. Végül terveztem is néhány darabot a butik számára. Nagy tiszteletnek örvendtem és… nőként tekintettek rám.
D: Nem érdekel a divat. Beszélj erről az… átmenetről.
R: Jó. Hát… azok a gondolatok az öngyilkosságról, amik addig annyit gyötörtek, szinte egyik pillanatról a másikra eltűntek. Végre minden a helyére került. A lelkem mélyén tudtam, hogy a legjobbat teszem magammal. A legkisebb kételyem sem volt efelől. Sohasem.
D: Folytasd…
R: A hormonkezelés hatására fokozatosan kevesebb lett a szőr a testemen, de emellett elektrolízissel is eltávolíttattam a szőrt az arcomról. Mindez kb. egy évet vett igénybe. Akarod hogy folytassam?
D: Aha… meg kell emésztenem mindezt. Úgy látszik az utolsó néhány év az életemből tiszta hazugság volt.
R: Nem volt az Donald. Az irántad érzett szerelmem nem hazugság. Mindig is igaz volt. Még sohasem szerettem ennyire senkit.
D: Nem akarom most ezt hallani. Most nem erről beszélünk.
R: Jó rendben, sajnálom. Ööö… (tétovázik)
D: Ne hagyd abba. Tudod miről akarok hallani.
R: Jó, de nem könnyű nekem erről beszélni. Nagyon fájdalmas.
D: (dühös) Jobb lesz ha folyatod Roberta. Eléggé fáradt vagyok és kezdem elveszíteni a türelmemet!
R: Rendben, próbálom amennyire csak tudom, a fenébe is. (mély levegőt vesz és visszagondol) nos… amennyi erekcióm volt is előtte az is eltűnt, ami nekem nagyon jó volt. Az izmaim gyengébbek lettek és… nőiesedett a csípőm, meg kicsi melleim is nőttek. A hangom nem igazán változott, de mindig is kicsit magasabb volt, pláne egy férfinak. (Donald kényelmetlenül érzi magát) Aztán… megvolt a mellnagyobbító műtét és a harmadik évben a nemváltó műtét.
D: Úristen, az nagyon fájdalmas lehetett.
R: Igen, az volt. Mint bármely más ekkora műtét, gondolom. De megérte. Végre meghallgatást nyertek az imáim. Mert tudod az agyam mindig is azt mondta, hogy nő vagyok, de a testem mást mondott. Megcsalva éreztem magam emiatt. Soha nem tudtam azonosulni azzal, hogy férfi legyek. Soha. Szükségem volt rá, hogy teljességben élhessem az életem, és mindennap megköszönöm Istennek, hogy egésszé tett. Mert… amikor kicsi voltam, minden este azért imádkoztam Istenhez, hogy reggel lányként ébredhessek fel. Az egész életemet egy átverésnek éreztem. Ezért… amikor felnőttem, már nem tudtam tovább a meggyőződésemet meghazudtolva élni. Nem akartam, hogy az életemet szégyen és titkolózás árnyékolja be. Egyszerűen nem tudtam tovább elviselni. Nem érte volna meg. Mindig is szerettem volna egyszer megházasodni, de sosem vettem volna el egy nőt csak azért mert ezt várták volna el tőlem. A döntésem, hogy nővé váltam, nem választás volt, hanem szükségszerűség. Érted Donald? Végre vége volt a szenvedéseimnek. Most már normálisnak érzem magam… és ez csodálatos. (nagyon komolyan) És egész életemben először, végre rájöttem, hogy én is egy igaz ember vagyok és megérdemlem, hogy boldog lehessek!
D: De mi történt volna, ha félúton meggondolod magad? Akkor mi lett volna?
R: Hát… a hormonkezelés hatása az első két év alatt még majdnem teljesen visszafordítható, ezért ha úgy éreztem volna, hogy nem vagyok képes végigcsinálni, még nem történt volna nagyobb baj. De nekem ez eszembe se jutott. Egy pillanatra sem voltak kétségeim. Soha.
D: (megint egy kissé dühösen) Hogy dőlhettem be ennyire neked. Tudnom kellett volna, hogy nem vagy nő.
R: De nő vagyok Donald, majdnem minden tekintetben. És ma már az orvostudomány sok mindenre képes, szinte lehetetlen megmondani csak ránézésre. Már három hónappal a műtét után lehetett volna szexuális kapcsolatom, de sosem volt Donald, egészen addig amíg veled nem találkoztam, évekkel később.
D: Ó, hogy én mennyire szerencsés vagyok. Nagyon örülök, hogy segítségedre lehettem ebben a te kis beteges kísérletedben.
R: Istenem, át tudom érezni mennyire fájdalmas lehet ez neked. Tényleg, de hidd el minden úgy történt, ahogy elmondtam. Már nincs okom hazudni neked egyáltalán. Nem hibáztatlak, hogy ugyanúgy reagáltál, mint a szüleim amikor elmondtam nekik, hogy nőként akarok élni. Onnantól soha többet nem akartak hallani se rólam, egyáltalán. Nem számított, hogy én mit éreztem! Úgy érezték megszégyenítettem őket. Teljesen megrémültek. Nem tudták megérteni, hogy az egész addigi életemben mennyire boldogtalan voltam. Rám se bírtak nézni többet. Akkor jöttem el Baltimore-ból. Úgy döntöttem New Yorkba költözöm… egy nagyvárosba. Újra akartam kezdeni egy új helyen, új barátokkal, élni az életem az új testemben. Ezzel tartoztam magamnak. Magyarázkodás, kifogások és szégyenkezés nélkül. (magabiztosan és büszkén) Megváltoztattam a nevem Robertről Robertára és sosem néztem vissza! (visszagondolva) A fenébe is. A szüleimet csak az érdekelte, mit szólnak majd az ő drága barátaik.
D: Hát… meg tudom érteni.
R: Kit érdekelnek a barátaik! A szeretetükre volt szükségem és az elfogadásukra és nem voltak mellettem amikor kellett. Senki sem volt mellettem… egészen addig amíg veled nem találkoztam drágám.
D: Ne mondd nekem, hogy “drágám”! Még nem tudtam felfogni ezt az egészet. Azt hiszed ez olyan egyszerű? He? Harmincöt évem alatt soha sem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen helyzetbe kerülök. A pokolba is, én csak egy egyszerű ember vagyok. Van egy házam, rendesen fizetem az adókat és detektívségig küzdöttem fel magam a ranglétrán a Rendőrségnél. Keményen megdolgoztam mindezért. Nap mint nap azért küzdök mindenféle emberekkel az utcán, hogy jobb hely legyen ez itt. És azt hiszem az évek alatt az a sok kín, fájdalom és mocsok, amit az utcán láttam, megtanított az együttérzésre és jobb emberré tett. De soha semmi sem készített fel arra, hogy ez megtörténhet velem! Ez egészen új helyzet nekem, érted? A fenébe is, azt sem tudom mit csináljak, vagy hogy kellene most éreznem.
R: Hidd el, tudom mekkora megrázkódtatás lehet ez most neked.
D: Nem, nem tudod. Elképzelni sem tudod min megyek most keresztül. Hogyan is tudhatnád? Várj csak… Hadd kérdezzek valamit. (kényelmetlenül)
R: Persze, amit csak akarsz.
D: Hogyan érezhetted a szexet? Vagy végig csak megjátszottad az egészet? A francba!!! Tudhattam volna! Mekkora marha vagyok, hogy nem jöttem rá hogy az összes nyögés meg sikoltozás és kéjes vonaglás az ágyban mind csak színház volt nekem. Magadban meg végig rajtam röhögtél, az összes kibaszott alkalommal. Vagy nem? (hangosabban) He? Nem így volt?
R: Nem! Egyáltalán! Soha.
D: Neked színésznek kellett volna lenned… Legalábbis egy rohadt Oscart érdemelnél az előadásaidért. (visszaemlékszik az ágyban töltött percekre) Gyönyör! Ha! Ez aztán… Kész vicc!
R: Sajnálom, hogy így érzel. De tudnod kell, hogy igenis érzek gyönyört. Nagyon nagy szerencsém volt Donald. Nálam minden a lehető legjobban sikerült. És… ha teljesen őszinte akarok lenni veled, el kell mondanom mindent.
D: Ah, akkor azt is el akarod mesélni, hogyan színlelted, hogy élvezed a szexet a te naiv férjeddel? (gondolkodik) Egy pillanat. Férj? Micsoda vicc? Mi csak egy perverz pár vagyunk!!! Na mesélj, hogyan tudtalak kielégíteni. Erre kíváncsi vagyok.
R: Jól van, de nagyon nehéz nekem erről beszélni… (mély levegőt vesz) Szóval… Donald… az új vaginám belseje…
D: (felnyög) A francba!!! (nem igazán akarja hallani, de tudja hogy muszáj)
R: (szégyenkezve de erőre kapva) … az új vaginám belseje a péniszem és a herezacskóm bőréből készült. (Donaldnak nagyon nehezére esik ezt hallgatni) Nagyon érzékeny, és képes vagyok érezni vele, majdnem ugyanúgy mint egy nő.
D: Na persze.
R: Igen, így igaz! Érzem az érintésed. Érezlek magamban. És soha nem játszottam meg semmit, nem is kellett. Te megadtál nekem mindent, úgy ahogy egy férfi képes egy nőnek. Mindig is úgy éreztem drágám, hogy eggyé vált az életünk… a testünk… és a lelkünk. És még mindig így érzem. Hidd el! (szomorúan elhallgat) Gyűlölsz engem Donald? (a férfi nem tud ránézni) Drágám nézz rám! Tudnom kell. (lassan ránéz a nőre) Gyűlölsz engem?
D: Igen… vagyis… nem… úgy értem, nem tudom!!! Nem tudok értelmesen gondolkodni! Annyira összezavart ez az egész hogy alig bírom felfogni. Az egész házasságunk csalás. A pokolba, még az is lehet, hogy nem is legális.
R: Nem, nem így van. Teljesen legális. Ugyanannyira mint a szüleidé vagy az enyémeké. Én nő vagyok Donald. Hivatalosan is. Most és mindörökké. Ezt semmi sem változtatja meg. Bebizonyítom.
D: Igen? És hogyan?
R: (mutat) Ott van minden hivatalos iratom az íróasztalfiókban egy borítékban. Szerencsére Maryland ennyire liberális. Segített átalakítani az életem.
D: Ezt hogy érted?
R: Az összes orvosom és az a nagyszerű ügyvéd is Baltimore-ban, igazolták hogy a nemváltoztatásom legális és valós, és így az összes papíromat újra ki lehetett állítani az új nememre, még a születési anyakönyvi kivonatot is átírták. És egy bírósági igazolásom is van róla, hogy legálisan házasságot köthetek.
D: (gúnyosan) Tényleg?
R: Igen. Minden teljesen legális. Esküszöm. Beletellett egy kis időbe, hogy minden elrendeződjön, de ha már annyit vártam a műtétre, akkor azt a kis időt már kibírtam, hogy minden papírom rendben legyen.
D: Hol éltél ez alatt? És miből tartottad fenn magad?
R: Hát nem mehettem haza a szüleimhez, az biztos, ezért béreltem egy lakást a kórház közelében Baltimore-ban, mert még kellett néhány vizsgálat, miután visszatértem az Államokba. A hormonszintemet kellett beállítani.
D: Most is hormonokat szedsz?
R: Igen, egy héten kétszer egy tablettát.
D: Milyen hülye vagyok. Ezt sem vettem észre.
R: Sosem rejtegettem előled Donald. A tablettákat az éjjeliszekrényem fiókjában tarom egy dobozkában.
D: (kínosan felnevet) És még én hittem magamról, hogy nyomozó vagyok. Vicc.
R: Nem utánam nyomoztál Donald. A férjem vagy.
D: Na igen. Ettől így mindjárt jobb lesz, nem igaz? A francba.
R: Akárhogy is. Azután, találtam munkát. Egy helyi tévéshow-nak dolgoztam divattanácsadóként még Baltimore-ban és amikor az összes hivatalos dolog elrendeződött, ide költöztem New Yorkba és megnyitottam a divat tanácsadó céget. Azután találkoztam veled.
D: Mekkora szerencsém volt…
R: Én szerencsésnek éreztem magam. Sosem fogom megbánni. Az a nap amikor találkoztunk… Emlékszel?
D: Persze hogy emlékszem… a Delvecchio's-ban a 42. utcában. Úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap történt volna. (visszagondol a szép időkre) Istenem, olyan gyönyörű voltál, ahogy ott ültél. Tudtam, hogy oda kell mennem az asztalodhoz, hogy megszólítsalak. Nem hagyhattam, hogy kisétálj és soha többé ne lássalak az életben.
R: Annyira örülök, hogy megtetted. El sem tudom képzelni az életemet nélküled.
D: És mi van a gyerekekkel Roberta? Mit gondoltál, meddig tudtad volna ezt titokban tartani?
R: Egyszer megmondtam volna, hogy nem lehet gyerekem és örökbe kellene fogadnunk. De most igazán imádom az életünket így veled kettesben. Még csak most házasodtunk össze Donald és szerettem volna kiélvezni ezt az időt csak veled, még mielőtt szóba került volna az örökbefogadás. De igazán szeretnék gyerekeket. Mindig is akartam. Szeretnék magamhoz ölelni és felnevelni egy gyereket, ahogy egy anya, mint az én anyám. Nagyon jó anya volt. Semmit sem csinált rosszul. A szüleim egyáltalán nem tehetnek arról ami velem történt. Remélem soha sem éreztek bűntudatot emiatt.
D: Már megint másról beszélsz. A gyerekekről beszéltünk.
R: Igen, bocsáss meg. Mindig tudtam, hogy egyszer szeretnék gyereket. És eddig minden álmom valóra vált. Gyerekeket felnevelni veled pedig most a legelső helyen szerepel a listán. Nagyszerű apa leszel Donald. Többek között ezért is mentem hozzád. Olyan nagyszerű ember vagy és ezt át tudod majd adni a gyerekeidnek is. Minden gyerek büszke lehetne egy ilyen apára mint amilyen te vagy. (szomorúan) Igazából nem is foglaltál időpontot termékenység vizsgálatra, ugye?
D: Nem.
R: Csak kíváncsi voltál mit szólok hozzá, igaz?
D: Nem hibáztathatsz. Tudni akartam, hogy képes vagy-e magadtól is elmondani az igazat, de végül úgy kellett kihúznom belőled.
R: De már egyáltalán nem is gondolok magamra mint férfire. Évek óta. Az a része az életemnek elmúlt mindörökre. Soha nem akartalak becsapni Donald. Soha. Hidd el! A szívem legmélyén mindig is nő voltam. Mindig. Érted?
D: Én már nem tudom ki is vagy igazán.
R: Dehogynem. Donald, kérlek… Még mindig ugyanaz a Roberta vagyok, akivel találkoztál és akibe beleszerettél évekkel ezelőtt. Semmi sem változott. Ugyanaz a nő vagyok, akit feleségül vettél. (Donald a fejét rázza) De igen, Donald… ugyanaz a nő… Nézz rám! Mit látsz? Ugyanaz a nő vagyok aki szerelmes beléd. Ugyanaz a nő, aki a karjaidban ébred reggelente.
D: (összezavarodva) Nem, nem vagy az.
R: (kétségbeesetten) De igen! Drágám figyelj rám, már nyolc éve nőként élem az életem. És ezalatt az idő alatt senki soha nem kérdőjelezte meg hogy nő lennék. Egyszer sem. Esküszöm. Hallgass ide Donald, tudom hogy rendbe hozhatjuk ezt és megint az lehet köztünk ami volt. Érzem, hogy így van. Lehet, hogy idő kell hozzá, de én tudom, hogy idővel újra szeretni tudsz majd engem. Tudnál adni nekem még egy esélyt? Nagyon kérlek!
D: (szünet) Nem hiszem, hogy képes lennék rá.
R: Istenem… Drágám, (hozzáér Donaldhoz) próbáljuk meg lépésenként, napról napra. Esküszöm, hogy nem foglak sürgetni. Hagyd, hogy jóvá tegyem! Kezdjük újra úgy, hogy már nincs többé hazugság, csak az igazság, ahogy mondtad. Minden erőmmel azon leszek, hogy visszaszerezzem a bizalmadat. Csak engedd, hogy megpróbálhassam.
D: (gondolkodik) Nem biztos, hogy meg tudom tenni.
R: (a messzeségbe bámul, majdhogynem nevetve) Tudod, furcsa módon ez az egész egy kicsit vicces.
D: Vicces? Mi a fenét találsz te ezen bármit is viccesnek?
R: (szeretően de szomorúan néz a férfire) Csak mert őszintén szólva, soha eszembe sem jutott, hogy becsaptalak volna… és végül mekkora bajt csináltam ezzel. Mekkora fájdalmat okoztam neked. Az egyetlen embernek az egész világon, akit szívből szeretek. Meg tudsz nekem bocsátani? (Donald végighallgatta és próbálja megemészteni mindazt amit hallott, de még nem döntötte el)
D: Úgy érzem Roberta meghaltam. Te öltél meg. (újra felveszi a pisztolyt lassan és nézegeti)
R: Ne, ne mondd ezt! Kérlek. Ne is gondolj rá! (lassan elveszi a pisztolyt és óvatosan leteszi. Lassan megérinti a férfi arcát aki most nem tolja el magától. Roberta könnyes szemmel Donald szemébe néz.) Kérlek szeress! (kétségbeesetten) Szükségem van rád. (könyörögve) Kérek megint szeress mint azelőtt!
D: (vágyakozással néz rá de a fejét rázza) Nem tudlak Roberta. Egyszerűen… nem tudom.
R: (nyugodtabban) Figyelj! Visszamegyek Baltimore-ba egy kis időre, hogy az apámmal legyek. A szüleimnek most nagy szüksége van rám és nekem is őrájuk. Meg akarok bocsájtani nekik. Te meg tudsz nekem bocsájtani?
D: Nekik hány év kellett hozzá, hogy megbocsássanak neked?
R: (lassan feláll) Ha kell, örökké fogok várni. Soha nem volt más, akit annyira szerettem volna mint téged, és nem is lesz soha.
D: Nem tudom Roberta.
R: Bele tudsz nézni a szemembe és őszintén azt mondani, hogy nem szeretsz többé? Hogy nekünk nincs többé remény? (Donald úgy néz ki mint akinek a szíve hasad meg) Mondd, hogy nem akarsz többé és azt szeretnéd ha örökre eltűnnék az életedből és esküszöm elmegyek és sosem látsz többet. (a férfi tekintetét kutatja) Csak mondj valamit… akármit!… Mondd, hogy gyűlölsz! Mondd, hogy vége! Csak mondj már valamit!
D: (gyötrődve) Nem tudom azt mondani, hogy nem szeretlek, vagy hogy nem vágyom rád többé, mert az hazugság lenne. (Roberta testére néz) Szeretlek. Isten bizony szeretlek. Szeretem a lelkedet és a szellemedet. Olyan kapcsolatot érzek kettőnk között, amit még magamnak sem tudok megmagyarázni. Még soha egyetlen nő iránt sem éreztem így.
R: (kicsit bizakodóbban) Ez kezdetnek nem is rossz.
D: (szerelmesen néz rá de kínlódva) Istenem mennyire szép vagy Roberta, de egyszerűen nem tudom… (Roberta félbeszakítja)
R: (a férfi szája elé teszi az ujját) sssss… Ne mondj ma már semmit. Gondold át még egyszer mindazt amit mondtam. Annyi ideig gondolkodhatsz, ameddig csak szükségét érzed. De nem felejthetjük el csak úgy azt a szerelmet, amit egymás iránt éreztünk az elmúlt két évben, drágám.
D: Igazad van, de nem tudok…
R: sssss… Aludj rá egyet, jó? Amikor felkelsz én már valószínűleg nem is leszek itt. El akarom érni holnap az első gépet Baltimore-ba és nem tudom még mikor jövök vissza. Addig maradok apámmal amíg szükséges és biztos akarok lenni abban is, hogy anyám is jól van. Sok időd lesz gondolkodni és meghozni a döntésed kettőnkről. Felírom a számot ahol elérsz, jó? És ha nem hívsz többet, azt is megértem. Minden úgy lesz, ahogy te akarod Donald, megígérem. (elindul kifelé a szobából) Most felmegyek csomagolni. Hagyom, hogy gondolkozz. (odamegy és gyengéden megérinti a férfi arcát. Donald hagyja) Nagyon sajnálom, hogy miattam mindezen keresztül kellett menned… annyira sajnálom. Sohasem akartam fájdalmat okozni neked. (elindul kifelé) Ma a vendégszobában alszom. Aludj jól drágám! (még egyszer utoljára ránéz a férfire és kimegy. Donald kifejezéstelen arccal nézi ahogy elmegy, kínlódva. Lassan feláll és elhozza a pisztolyt és kettőjük képét az íróasztalról, majd visszatér a kanapéhoz. Csendben ül, vágyakozva nézi Roberta képét, azután elszántan néz a pisztolyra, kínok közt, lassan felemeli a pisztolyt, a halántékához tartja, remeg mint aki öngyilkosságra készül. Végül lassan leereszti, nézi a pisztolyt a kezében. Azután lassan feláll, a pisztolyt kezében lógatva, a képpel a hóna alatt, magához veszi a whiskys üveget is miközben lassan elhagyja a szobát. Gondolataiba mélyülten, még mindig nem tudja mit is fog tenni.)
A színpad elsötétül, vége a második színnek.
Utolsó kommentek