A cikk utolsó, befejező része. A cikk elejéhez kattints ide.
2010.11.05. 00:07
Egy háziorvos útja Roytól Deborah-ig, 4. rész
Andrew nyugtalanságot érzett. A 46 éves ingatlan-kereskedő, aki kérte hogy ne közöljük vezetéknevét, már majdnem egy évtizede járt a rendelőbe. Részben azért választotta Dr. Berkowitz-Sheltont, mert könnyebben kijött a férfi orvosokkal, ezért most nem volt benne biztos, hogy meg tud majd barátkozni az új helyzettel. Ma, 2007 február 27-én, itt volt az ideje hogy ez kiderüljön. Ahogy a vizsgálóban várt Deborah-ra, azon gondolkodott: “Vajon milyen érzés lesz? Talán lesz benne valami furcsa?”
Mikor véget ért a vizsgálat, megkönnyebbülve tapasztalta hogy semmi ilyen nem volt. “Olyan volt mintha csak egyik középkorú nénikéd jött volna be megvizsgálni,” mondta utána.
Hét hónappal azután, hogy Deborah visszatért dolgozni nőként, még mindig voltak olyan páciensek akik először szembesültek a változásokkal. A visszatérő betegek pedig meglepődve tapasztalták, hogyan válik egyre természetesebbé számukra mindez, minden újabb találkozáskor.
A betegek különböző reakciói már ezen az egyetlen februári napon is magukért beszéltek.
Mialatt Deborah Andrew-t vizsgálta, Neil Callendar 3 éves kislányával várt egy másik szobában. Amikor megkapta orvosa levelét, amelyben bejelentette a változást, úgy gondolta a legegyszerűbb az lenne, ha két kislányát másik orvoshoz vinné. “De úgy gondoltam ez nem lenne tisztességes,” mondta Callendar (41), aki afro-amerikai irodalmat tanít egy helyi főiskolán. “Nem lett volna rá semmi okom, csak a megmagyarázhatatlan félelem az ismeretlentől.” Feleségével sokat gondolkodtak hogyan tudják majd felkészíteni 5 éves lányukat a Deborah-val való találkozásra, de a kislány hamar túltette magát a dolgon. “'Értem. Fiú volt, most meg lány,” mondta, majd azonnal rátért arra ami igazán érdekelte. “Ugye nem fogok szurit kapni?”
A következő szobában nem az apa aggódott lánya miatt, hanem éppen fordítva. Lilly Riccardi, egy 35 éves Revere-beli asszony azt meséli, hogy amikor először hallotta anyjától a hírt, az első kérdése ez volt: “És apa mit fog csinálni?” Most, saját vizsgálatán, még mindig nem győz csodálkozni apja – egy régi vágású olasz bevándorló – reakcióján. “Miután elment megnézni Deborah-t, azt mondta nagyon jól néz ki!” meséli Riccardi, “Sose hittem volna hogy apám itt marad, de egyáltalán nem akart más orvoshoz menni.”
Az a biztonság amit egy jó orvos jelent, ahelyett hogy keresni kellene egy másikat, elveszve az egészségügy berkeiben, sok páciensnek segített legyőznie kezdeti rossz érzéseit. Adtak egy esélyt Deborah-nak, akkor is ha tudták nem lesz könnyű nekik megszokni az új helyzetet.
“Egy jó orvos az mégis csak egy jó orvos,” mondja Yanick David, egy francia származású 65 éves nő aki már régóta jár a rendelésre. “Elfogadom a döntését, de nem lennék a felesége helyében. El tudja képzelni?” Ennek ellenére nem tudja megérteni sok más ember viselkedését. Egyszer amikor a somerville-i kórházban járt, hallotta a nővéreket viccelődni miután megmondta háziorvosa nevét. “Nagyon dühös lettem,” mondja David. “Ez olyan alpári dolog.”
Mikor Roy először kezdett gondolkodni a váltáson, nem tudta hogy rendelője megmarad-e utána. Még 2006 júniusában, az első támogató visszajelzések után is úgy gondolta, betegeinek 10 százalékát elveszítheti. De most, hogy Deborah átnézte a “veszteségeket”, azt a szekrényt ahol a korábbi páciensek kartonjait tartották, megnyugodva tapasztalhatta, hogy mindössze 70-en, teljes pacientúrájának csak mintegy 2 százaléka hagyta el őt emiatt. Sokan közülük gyerekek, akik helyett a szüleik hozták meg a döntést. Néhányan, akik nem akarták hogy Deborah kezelje őket, elkezdtek a rendelőben dolgozó másik orvosnőhöz járni. De azok akik nála maradtak, arról számoltak be, hogy orvosuk ezután talán még jobb lett mint azelőtt. Ha másért nem, hát azért mert sokkal jobban érezte magát a saját bőrében. Sőt, emiatt még néhány új beteg is jött, mint Kendra Raye Whyte, egy 64 éves transzszexuális, aki szintén erre a februári délutánra volt előjegyezve vizsgálatra. Azok közül, akikről Deborah azt hitte biztosan nem maradnak, alig ment el valaki. Ilyen volt az a 79 éves görög bevándorló is, aki ahelyett hogy más orvost választott volna, hamarosan visszatért korábbi szokásához, és szívesen mesélt sikamlós vicceket kedvelt orvosának.
De voltak olyanok is, akik meglepetésre távoztak. Az egyik dossziéban egy géppel írt levél volt egy régi pácienstől, aki azelőtt nagyon bízott orvosában. A levél így szólt: “Hosszas megfontolás után úgy döntöttem, hogy máshol kérem orvosi ellátásom folytatását. Megköszönve Önnek és minden munkatársának az évek során nyújtott kiváló ellátást, minden jót kívánok a továbbiakban szakmai- és magánéletéhez egyaránt.”
A levelet Mike Foster írta alá, a 2 méter magas teherautó kereskedő, akivel Roy előzetesen megosztotta terveit a váltásról. Foster később azt mondta, fél évig gondolkodott a döntésen. “Úgy gondoltam nem fogom tudni komolyan venni. Azt hiszem azt nem tudom elfogadni hogy ő mindig is nő volt.”
♦
♦
Márciusban Bari Brodsky, a másik orvosnő a rendelőből, beadta felmondását Deborah-nak. Ennek nem volt köze Deborah nővé válásához, legalábbis nem közvetlenül. Brodsky, aki körülbelül 4 éve dolgozott már ott, mindig is elkötelezetten támogatta álmainak megvalósításában. De ez késleltette a korábbi terveket, előléptetését alkalmazottból tulajdonostárssá, ami növelte volna bevételeit is. Mivel ez nem következett be, más lehetőségek után nézett.
Ez az év üzleti szempontból nehéznek bizonyult a rendelő számára, ezért Deborah nem tudott fizetésemelést adni az ott dolgozóknak. Ez nem a távozó páciensek miatt történt, hanem a biztosítók általi visszatérítések más okból való csökkenése miatt. Ha jobban figyelt volna a gazdasági kérdésekre, Deborah talán tudta volna csökkenteni a visszaesést. De ő mindig is inkább a betegekre figyelt, mintsem a bevételekre.
Mikor Brodsky ajánlatot kapott egy igazgatói állásra Cambridge-ben, élt a lehetőséggel. Deborah örült kolléganője sikerének, de tartott attól hogy az orvosnő sok páciense ugyanúgy távozik majd, követve orvosát, ami újabb bizonytalanságot jelent majd a rendelő számára. És amiatt is aggódott, hogy az, hogy egyedüli orvos maradt a rendelőben, hátráltatja majd terveiben a nemátalakító műtétet illetően, mert egy ilyen műtét után akár egy hónapra is távol kell majd maradnia míg felépül.
Április második hétfőjén, Deborah leült Carol Danskyval, aki immár 13 éve volt asszisztense, hogy megbeszélje vele hogyan folytatják a munkát Brodsky távozása után. Egyfajta távolságtartást érzett Dansky részéről, ezért 15 perc beszélgetés után megkérdezte, “Ugye nem akarod te is itthagyni a rendelőt?”
Dansky elismerte hogy éppen ezt szándékozik tenni. Ő is mindig nagyon támogatta Deborah-t a váltás alatt, nem ez volt tehát az oka. Pusztán az, hogy 61 éves volt és fizetése – az emelés nélkül és a kevesebb juttatással – nemhogy nem nőtt, de kevesebb is lett, és emellett belefáradt abba, hogy minden második hétvégén leutazzon Cape Codbeli házához. Úgy döntött, oda költözik és a környéken keres munkát.
Ez a kettős ütés, amit kolléganői távozása jelentett, elbizonytalanította Deborah-t. Azt kérdezte magától, “Vajon hány ilyet tudok még elviselni?”
Ez mindenképpen bevételkiesést jelentett a rendelőnek. (Ami családja egyetlen bevételi forrása volt, mivel Alison is ott maradt irodavezetőként.) Ilyen körülmények között Deborah műtétét el kellett halasztani, bizonytalan időre. Elmondása szerint, eredetileg amikor bejelentette terveit: “Reméltem hogy az én példám, hogy ekkorát változtattam az életemen, bátorítja majd betegeimet is, hogy változtassanak saját életükön. Otthagyjanak egy rossz állást vagy boldogtalan házasságot, vagy meglépjenek egy nagy dolgot amit sokáig fontolgattak. Reméltem, hogy ezzel jobbá tehetik majd saját életüket. Csak arra nem számítottam, hogy ezt saját munkatársaim teszik majd.”
♦
♦
Alison még ősszel eldöntötte, hogy nem marad házasságban Deborah-val. Annyira megértő volt amennyire csak tudott, de egyszerűen nem érdekelte a házasság egy nővel. Eleinte hetente jártak egy párkapcsolati terapeutához. Deborah végig remélte, habár valószínűtlen volt, hogy Alison majd meggondolja magát. Tavaszra világossá vált, hogy nem így lesz, ezért Deborah elhatározta, hogy tovább lép.
Az egyik terápiás beszélgetésen engedélyt kért Alisontól, hogy másokkal találkozzon. Miután Alison jóváhagyását adta, Deborah úgy döntött felad néhány hirdetést párkereső oldalakon. De melyik rovatban? Férfiakkal vagy nőkkel akar-e találkozni? Royt sohasem vonzották a férfiak. De a női hormonok hatására voltak alkalmak, amikor Deborah érzett vonzalmat férfiak iránt. Ennek ellenére nem volt biztos a dolgában: Ez csak az ösztrogén miatt van, vagy valami mélyebben eltemetett dolog lehet a háttérben? Erre a kérdésre nem volt egyszerű válasz, mert a nemi identitás és a szexuális beállítottság két teljesen független dolog. Vannak male-to-female transzszexuálisok akiket a férfiak érdeklik, vannak akiket a nők és vannak akiket mindkettő. Most, hogy már 10 hónapja élt nőként, Deborah úgy érezte, mindkét nemhez vonzódik. Miután korábban annyi évet élt le úgy, hogy elfojtott magában bizonyos érzéseket, elhatározta, hogy most nyíltan fog hozzáállni mindenhez.
Április 1-én, Deborah megállt régi házuk előtt Newtonban, magához vette a család cocker spániel kutyáját, és elindult a város Auburndale negyedébe egy parkba. A Craigslist nő keres nőt rovatában olvasott egy bizonyos kutyasétáltatásról ebben a parkban. Megismerkedett egy sötét hajú, ötvenes nővel, akit Berni Zissersonnak hívtak és Yorkie-jával sétált ott. Ezután betértek egy kávéra és fánkra a közeli Brueggerbe és kellemesen elbeszélgettek. Deborah erős vonzalmat érzett Berni iránt, aki egy mokány, pszichiátriai szociális gondozó volt és 25 éve nyíltan leszbikus. És a vonzalom kölcsönösnek látszott. Telefonszámot is cseréltek.
Deborah ezután folyton Bernire gondolt, de nem tudta hogyan és mikor mondja el neki hogy transzszexuális. Ha túl hamar tudatja vele, lehet hogy megszakítja a kapcsolatot mielőtt jobban megismerné Deborah-t. Ha túl későn, akkor pedig becsapva érezheti magát.
Még aznap este, 9 óra körül, Deborah felemelte a telefont. “El kell mondanom valami szokatlant,” kezdte. “Transzszexuális vagyok.”
“Tudtam!” válaszolta Berni.
Deborah megkérdezte mi árulta el?
“Csak néztem ahogy a fánkot etted,” mondta Berni. “Egyetlen nő sem eszik ilyen mohón mások előtt.”
Még több mint egy órát beszélgettek. “Azt hiszem nem is aludtam aznap éjjel,” mesélte később Deborah.
♦
♦
Egy péntek estén, három hónappal megismerkedésük után, Deborah és Berni elmentek vacsorázni Needhambe. Csaknem két órával később, vacsora közben, Deborah kinézett zöld szögletes szemüvege fölött és mellékesen megemlítette, “Egyébként pont ma van az egy éves évfordulója annak, hogy Deborah vagyok.”
“Tényleg?” kérdezte Berni akinek türkiz felsőjéhez jól illettek hosszú fülbevalói. “Ezt megünnepeljük!”
Deborah elmagyarázta, hogy vannak transzszexuálisok akik nagyon fontosnak tartják azt a napot amikortól teljesen igazi nemük szerint élnek és amolyan második születésnapnak tekintik ezt. De Deborah-nak nem volt ez annyira jelentős. A június 29-i arcműtéte utáni első fél évben szomorú dologok is történtek vele. A legszomorúbb számára házasságának vége és lányával a kapcsolatuk megromlása volt. Legszívesebben azt szerette volna, ha valahogy igaz lehetett volna önmagához anélkül, hogy családjának ekkora fájdalmat okozzon. De ugyanakkor sok örömteli dolog is történt vele. Megszabadult régi életének sok hazugságától, és a sok támogatás amit az első hónapokban pácienseitől és fiától is kapott bátorította. Az is megnyugtatta hogy praxisa megmaradni látszott. Azután az év második felében, a valóság közbeszólt. Két nagyszerű kollégájának távozása, a nehezedő anyagi körülmények, valamint a nemátalakító műtét elhalasztása amiatt, mert így be kellett volna zárni addig a rendelőt — megviselték. Deborah és Berni egymás kezét fogták mikor Deborah ezt mondta, “A Veled való kapcsolatunkat leszámítva ezek a hónapok nagyon stresszesek voltak.”
De az, hogy mindezen nehézségek ellenére egyáltalán nem bánta meg döntését, hogy nőként éljen hátralévő életében, talán a legmeggyőzőbb bizonyíték.
Az elmúlt hetekben felvett két barátságos és tehetséges fiatal nővérgyakornokot korábbi kollégái helyére. Még aznap korábban elmesélte Berninek, hogy beszélt a tapasztaltabbik új nővérrel, hogy tudná-e irányítani a rendelőt amíg ő a műtét után távol lesz. “Persze, nem probléma,” válaszolta az új nővér.
Így Deborah már elég biztosnak érezte a helyzetet ahhoz, hogy előzetesen bejelentkezzen
nemátalakító műtétre egy késő őszi időpontra. “Úgy érzem, ez egy fontos része számomra annak, hogy Deborah vagyok.”
De bizonyos tekintetben az apróbb változások sokkal többet jelentettek. Aznap délután, egy 85 éves beteget vizsgált, akit másfél éve nem látott már. Korábban szükségét érezte, hogy a vizsgálat előtt külön beszéljen betegeivel, ha esetleg kellemetlenül éreznék magukat nővé válása miatt. De ez alkalommal nem látta fontosnak felhozni ezt, és úgy tűnt páciensének sincs semmi kifogása.
“Figyelemre méltó, mennyire természetes és mindennapi dolog számomra nőnek lenni most már,” mondta Deborah.
Ha valamit, hát ezt érdemes megünnepelni.
♦ ♦ ♦
1 komment
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://lexx.blog.hu/api/trackback/id/tr372424841
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek