A cikk első részének folytatása.
Van egy régi gyerekmese, Ferdinánd története. Egy fiatal bikáról szól, aki Spanyolországban él, de nem illik a többi bika közé. Azok mind azzal töltik minden idejüket, hogy fejjel mennek egymásnak azt remélve, hogy egyszer majd eljuthatnak Madridba a bikaviadalra. De Ferdinánd mindig inkább egy fa alatt üldögél és élvezi a virágok illatát. Anyja bíztatja hogy játsszon ő is a többiekkel, de Ferdinánd nem akar. Végül egy félreértés folytán éppen őt választják ki a bikaviadalra és az arénában találja magát. De ott, nem hajlandó harcba szállni a matadorral, ezért végül újra haza kerül a fa alá.
Kedves történet, ami Roy Shelton kedvenc meséje volt kiskorában.
A kisfiú egy régi zsidó családban nőtt fel, szüleivel egy a Queensbeli Flushingban álló házban laktak. Roy alacsony volt és vékony, ezért nem szeretett a többi gyerekkel focizni. Anyja mindig kérdezte tőle, “Miért nem vagy kint és játszol te is a többiekkel?” Szerette az esős napokat, mert akkor nem kellett kifogásokat találnia, hogy miért akar otthon maradni.
Egyetlen testvére a nála 3 évvel fiatalabb húga. 5 évesen Roy imádta tologatni húga babakocsiját a lakásban. Ugyanennyi idős korában felpróbálta anyja cipőit is, amiket a szekrényben talált. Szerette ezeket. De ezek voltak az egyetlen külső jelei azoknak a furcsa dolgoknak, amiket belül érzett.
Az iskolában nem volt lányos viselkedésű, de néha elképzelte milyen lenne tanárnőinek helyében lenni, függetlenül attól hogy fiatal vagy idősebb, 65 éves tanárnőről volt szó. Később, a Bronx Reál Gimnáziumban kínosan félénk volt a lányok közelében, ideje nagy részét inkább könyvmoly fiú barátaival töltötte. Ha látott egy szép lányt a metrón, az jutott eszébe hogy milyen lenne a lány helyében lenni, nem az hogy milyen lenne vele lenni. De úgy gondolta, ezek csak a kamaszkori érzelmi hullámvasút velejárói.
Egyszer bement egy illatszerboltba és nagyon idegesen és szégyenkezve elmagyarázta az eladónak, hogy egy rúzst szeretne venni a nővérének. De a legtöbbször magában tartotta az ehhez hasonló gondolatokat és megpróbálta elfojtani őket.
1979-ben, georgetowni orvosi egyetemi évei alatt lakótársaival egyszer házibulit rendeztek. Roy éppen ehhez vásárolt be a helyi piacon. A visszahúzódó, 25 éves lány a pult mögött nagyon kedvesnek tűnt. Alisonnak hívták és volt valami megragadó egyszerűség a lényében. “Házibulit tartunk.”, mondta neki Roy, “Nem jössz el?”
Nem ment. Három hónappal később Roy ismét meghívta a lányt egy másik buliba, de arra sem ment el. Ez alkalommal viszont utána felhívta és elnézést kért, azt mondta megbetegedett, ezért nem tudott menni. Beszélgetni kezdtek és úgy tűnt, jól kijönnek egymással. Elmentek moziba is. “Azonnal nagyon kényelmesen éreztem magam mellette,” mesélte később Roy, “és ő is mellettem.”
1981-ben Roy Shelton és Alison Berkowitz összeházasodtak.
Ha még mindig kétségei voltak önmagával kapcsolatban, ha még mindig eszébe jutott az autópálya parkoló New Jerseyben, félúton Georgetown és a szülei lakóhelye között, ahol szégyenkezés nélkül lehetett automatából rúzst venni, akkor Alisonnal való kapcsolata tökéletes lehetőséget kínált számára, hogy teljes élete lehessen. Imádta őt és szoros kapcsolatot érzett iránta. Megpróbált a lehető legjobb férj és legjobb orvos lenni, és rendezetten élte életét konzervatív zsidó hitének szabályait követve.
Egyetemi tanulmányait katonai ösztöndíjjal végezte és miután ledoktorált, aktív állományú katonaorvos lett egy németországi kórházban. Eddigre családnevében felvette felesége családnevét is. Egy nap összeszedte bátorságát és elmesélte feleségének visszatérő fantáziáit arról, hogy női ruhába öltözhessen. Felesége számára ez kényelmetlen gondolatnak tűnt, de ahogy Roy visszaemlékszik megpróbált megértő lenni, még vásárolni is elment vele cipőket és harisnyákat.
De a megértés és az elfogadás között van különbség. Amikor ezekkel a harisnyákkal és cipőkkel kísérletezett legbensőségesebb pillanataikban, tisztán látta hogy felesége kényelmetlenül érzi magát. Ezért visszakozott és kidobta az összes női holmit.
Nemsokára új dolgokban találhatta meg célját. 1985-ben megszületett első gyermekük, egy fiú. Két évvel később visszatértek az Egyesült Államokba. 1988-ban lányuk született és még abban az évben elköltöztek Newtonba és Roy megnyitotta rendelőjét a Davis Square-en.
Életét a hit, a család és a rendelő köré szervezte. Később Alison is a rendelőben kezdett dolgozni irodavezetőként.
“Mindene megvolt,” mondja Roy húga Amy Lembo. “Nagyszerű családi élet, jól menő praxis.”
De belül Roy zűrzavart és valami ürességet érzett, meg sok-sok titkolózást.
2000 nyarán megkérdezte feleségét nem bánná-e, ha leborotválná szakállát, amelyet évek óta viselt. Még azután is, hogy Alison beleegyezett, csaknem két évet várt azzal, hogy a borotvát arcához emelje. “Tényleg csak a kedvében akartam járni, tudtam hogy tetszik neki,” mondta visszaemlékezve. “De azt hiszem tartottam attól is, hogy ez a lépés egy hosszabb út kezdete lesz és nem tudtam biztosan hol is van az út vége.”
♦
♦
Éppen a hétvégi bevásárlásból indultak hazafelé a newtoni Whole Foods diszkontból. 2004 januárjában, Roy ekkor 50 éves volt. Feleségével bepakolták a szatyrokat az autó csomagtartójába és miután beszálltak Roy hirtelen ezt mondta: “Alison, én nőnek érzem magam.” Majd sírva fakadt. Feleségével együtt.
Szemmel láthatóan nem nagyon tervezte meg ezt a bejelentést. Ki az aki egy bevásárlóközpont parkolójában közöl világrengető híreket? De olyan sok ideje halmozódott már ez benne. Egészen Németország óta titkolta érzéseit, mint ahogy azt is, hogy mikor egyedül volt, néha női ruhát öltött. Volt hogy vásárolt harisnyákat vagy parókákat, de azután kidobta őket. De az érzéseit nem tudta ugyanígy kidobni.
Betegei megbíztak benne, ezért az évek során sokan megnyíltak előtte, feltárva belső kínjaikat. Voltak akik sok éves titkolózás és tagadás után felvállalták homoszexualitásukat. Ha erre gondolt, az jutott eszébe: “Ők legalább őszinték voltak önmagukhoz. És én?”
El kellett mondania Alisonnak, ebben biztos volt. De abban is, hogy meg akarja őrizni házasságát. Szerette a feleségét, gyerekeit, a hivatását.
Végül felesége azt mondta neki, először is magában kell tisztáznia ki is ő, mielőtt eldönthetnék mit is jelent ez a házasságukra nézve. Roy ekkor elkezdett információkat gyűjteni erről és maga is meglepődött milyen keveset tudott. Megtanulta hogy a “transgender” egy gyűjtőfogalom arra, ha valakinek az érzései valamilyen formában nem egyeznek azzal a nemmel, amit a szülőszobán annak idején nagy örömmel kijelentettek. De ez egy nagyon tág fogalom. Beletartoznak egyik végletként a transzvesztiták is, akiknek jóleső érzés vagy egyszerűen csak megnyugtató és kényelmes dolog néha az ellenkező nem ruhadarabjainak viselése, és másik végletként a transzszexuálisok is akik úgy érzik hogy nemi identitásuk nem egyezik azzal, amit testük alapján születéskor kaptak és szeretnének az érzéseiknek megfelelő nemi szerepben élni egész életüket, nemváltoztató műtéttel vagy anélkül. Megtanulta, hogy a nemi identitás – az, hogy valaki milyen neműnek érzi magát – teljesen független a szexuális beállítottságtól – ami azt jelenti, ki tetszik neki. Tudta hogy sok konzervatív vallásos nézet Isten ellen való, gyűlöletes dolognak tartja a transzszexualitást, de azt is hogy a tudomány még kutatja az okát. [A fordító megjegyzése: Jelenleg a legvalószínűbb tudományos magyarázat a magzati fejlődés alatti hormonális hatásoknak tulajdonítja a transzszexualitás kialakulását az agyban, ami születéstől jelen van és később megváltoztathatatlan.]
Roy tudta, hogy az iránti vágya hogy nő lehessen nagyon erős, de nem tudta hol is helyezkedik el a két véglet között. Ha ki tudná élni női énjét a négy fal között, azzal talán megmenthetné házasságát.
2004 áprilisában felkereste Ellen Rottersmannt a Brookline-ban rendelő szexuálpszichológust és elmondta neki kettős célját: szeretné megoldani nemi identitásbeli problémáit, ugyanakkor szeretné megmenteni házasságát is. A pszichológus javasolta hogy próbáljon meg nőként megjelenni a következő alkalommal és döntse el hogy ez kényelmesebb-e számára. Ezután Roy női ruhákkal érkezett és a beszélgetés előtt és után átöltözött. Női énjét Jessicanak nevezte, ezért Rottersmann is így szólította őt.
Azon a nyáron elolvasta A nő aki nincs ott című könyvet, Jennifer Finney Boylan, egy Colby College-beli professzor és transzszexuális nő (aki fiúnak született) visszaemlékezéseit. Úgy érezte ebben Boylan szenvtelenül beszél egy hosszú házasság végéről. [A szerkesztő megjegyzése: Valójában Boylan házassága még ma is töretlen.] De a könyv megvilágosodást hozott számára. Egy ponton Roy letette és így szólt magában: “Igen, ez mindent megmagyaráz, transzszexuális vagyok.”
Elkezdett női hormonokat szedni. A nyár vége felé, megosztotta titkát egyik este Carol Danskyval aki már egy évtizede dolgozott mellette nővérként. Amikor Alison megtudta, nagyon feldúlt lett. Értésére adta, szeretné ha önmaga keresését titokban folytatná, gyerekeik érdekében. De más szempontból nagyon megértő volt és támogatta őt, meséli Roy.
51. születésnapjára, 2004 október 24-én felesége egy vörös kötésű, arany feliratú naplót adott neki ajándékba. Az első oldalra Alison egy James Baldwin idézetet írt: “Senki nem tudhatja mi fog történni a következő pillanatban: Minden most történik először és csak egyszer, minden pillanatban.”
Néhány héttel később Roy ezt írta a naplóba: “Az az érzés, az a belső meggyőződés hogy én nő vagyok, nagyon szilárd… Remélem nem hagy el a családom, amikor ezt elmondom nekik… Csak azt szeretném, ha úgy tekintenének rám mint szerető, gondoskodó, normális emberi lényre — ami tulajdonképpen az, ahogy én is látom magamat. Sajnos elkövettem azt a nagy hibát, hogy éveken át eltitkoltam valódi énemet.”
A következő hónapban nagy előrelépés történt. Alison belegyezett, hogy elkísérje Royt Jessicaként egy hétvégére a rhode islandi Newportba. Felszabadító érzés volt, még akkor is ha Jessica kinézete okozott néhány furcsa pillantást mások részéről. Roy így írt erről a kirándulásról naplójában: “Teljesen természetesen és jól éreztem magam, annak ellenére hogy nem néztek nőnek. Az egyetlen csalódás az volt, hogy Alison nem tudott azonosulni az élménnyel. Végig megpróbált kedves maradni, de éreztem hogy kényelmetlenül érezte magát.”
Hazatérve, Roy lépéseket tett annak érdekében, hogy a jövőben jobban be tudjon illeszkedni és meg tudjon jelenni nőként. Elkezdett egy hangterapeutához járni aki segített neki, hogy tipikusan férfias, mélyről jövő hangja helyett találjon egy nőiesebbet. Elkezdte a lézeres szőrtelenítő kezeléseket az arcán. Végül új nevet választott, a Deborah-t, ami a Jessicanál gyakoribb név volt a vele egy időben születettek között.
2005 februárjában együtt mentek ebédelni Bari Brodskyval, a rendelőben dolgozó másik orvosnővel. Korábban már beszéltek róla, hogy Brodsky két év után alkalmazottból társtulajdonossá léphet elő, és már közeledett ez az időpont. Az orvoslással kapcsolatban hasonló nézeteket vallottak, de egyébként teljesen más emberek voltak. Brodsky még a befőttes üvegeit is ábécé sorrendben tartotta otthon. Roy rendelőjében viszont olyan összevisszaságban álltak a kartonok, hogy még az asztal is alig látszott ki alóluk. Brodsky biztos volt benne, hogy az előléptetésről fognak beszélni, ezért készült egy részletes listával a kérdéseiről. Amikor Roy elmondta valójában miért is szeretett volna vele beszélni, Brodskyt lenyűgözte bátorsága de zavarba is jött: “Ez egyáltalán nem kapcsolódik ahhoz a sok, üzleti jellegű kérdéshez, amiket felírtam.”
De valamennyire mégis. Roy elmondta, hogy ha véghezviszi tervét és teljes életét nőként fogja élni, nem tudja hogy páciensei közül hányan maradnak majd.
Egy internetes transgender fórumon megismert néhány új barátot és 2005 áprilisában elindult New Yorkba, hogy találkozzon velük, Deborah-ként. Néhány nappal azután hogy visszaérkezett, Deborah Rottersmann rendelőjében ült. Éppen a heti beszélgetés végére értek. Ahogy az szokásos volt, Rottersmann ilyenkor kis időre egyedül hagyta Deborah-t, hogy visszaöltözhessen Roy ruháiba. De ez alkalommal Deborah sírva fakadt, “Nem akarom levenni ezeket a ruhákat. Annyira jó így Deborah-ként.”
Ettől a ponttól kezdve, volt még sok könny és kétség, de visszaút már nem.
Szeptember 27-én ez a bejegyzés került a naplóba arról, hogyan érzi magát Deborah-nak akkor is amikor munkahelyén Roy ruháiban van: “Nem haragszom Royra. Elviselhető fickó volt… Megpróbálta elrejteni Deborah-t, csak mert nem illett bele semmilyen hétköznapi elvárásba. Annyira boldog vagyok, hogy végre megtaláltam a lehetőségét hogy kiszabadítsam Deborah-t.”
Decemberben, miután lányuk túl volt a főiskolai felvételin és nyugalmasabb idők következtek, Roy és Alison leült vele és fiukkal newtoni házukban hogy velük is tudassák a híreket. 2006 elején elutaztak Floridába Roy szüleihez, hogy nekik is elmondják. “Először is,” kezdte Roy szülei előtt állva, ”tisztázni szeretném hogy semmi bajom, nem fogok meghalni, nem vagyok rákos. De amit mondani fogok ijesztőnek tűnhet.” Nem sokkal ezután elutazott New Jerseybe, hogy elmondja húgának és sógorának is, mikor azok éppen befejezték új házuk alsó szintjét.
Mindenhol megrökönyödéssel és megdöbbenéssel hallgatták, de voltak olyan reakciók is amik meglepték. Arra számított, hogy lánya jobban elfogadja majd mint fia, de azután éppen ő volt az aki haraggal és megbántva fogadta a hírt, míg fia sokkal nyíltabban állt hozzá. Anyja könnyebben megértette őt mint apja.
Húga Amy Lembo azt mondta, számíthat a szeretetére és a támogatására, de elismerte hogy egyszerűen nem tudja megérteni ezt az egészet. Húgáéktól Roy elment meglátogatni közelben lakó barátait, de később még visszament hozzájuk, miután út közben manikűrösnél is járt. Olyan kép volt ez amit Lembo nem felejt el. “Vörösre voltak lakkozva a körmei. Úr Isten! Még a gyomrom is felfordult.”
Utána ezt mondta férjének, “Azt hiszed ismersz valakit egész születésed óta és akkor 50 év múlva ez…”
♦
♦
Miután biztos volt benne, hogy nőként akar élni, Roy ezzel összhangban szeretett volna nőnek is kinézni. A male-to-female (férfiból női létbe igyekvő) transzszexuálisok számára elérhető két legfontosabb műtéti beavatkozás, az arc feminizációs műtét vagy angol rövidítéssel FFS – aminek célja az arc kis mértékű de jelentékeny módon történő megváltoztatása hogy az nőiesebb legyen – illetve a nemváltoztató műtét vagy SRS – ami a nemi szervek megváltoztatását célozza. A transzszexuális személyek választhatnak hogy egyiket, másikat, mindkettőt vagy egyiket sem végeztetik el magukon, habár az SRS-t általában ahhoz kötik az orvosok hogy a páciensnek előzőleg legalább egy évet kell új nemének megfelelően élnie a mindennapokban.
Roy az arcműtétet 2006 június 19-ére jegyezte elő. Ezután alaposan megtervezte hogyan fogja beavatni pácienseit, munkatársait és kollégáit. Írt egy részletes levelet, amit pácienseinek küld majd; csinált egy honlapot ahol leírta a legfontosabb tudnivalókat; és több nyílt napot is kijelölt rendelésén, ahol az érdeklődők személyesen tehették fel kérdéseiket.
De ezek még csak tervek voltak. Nem tudta előre, páciensei közül hányan fognak visszatérni hozzá júliusban, amikor a műtét után felépülve ismét munkába áll majd.
Májusban, zsinagógájának hírdetőtábláján a következő üzenet volt olvasható: “Mazel Tov Alison és Roy Berkowitz-Sheltonnak, 25. házassági évfordulójuk alkalmából” A házaspár ünneplés nélkül hagyta elmúlni június 7-ét. Roy nagy várakozással és valamennyi félelemmel tekintett új élete elé, de gyötrelmet jelentett számára a fájdalom, amit ezzel feleségének okozott.
Húga felhívta, hogy megkérdezze tőle, ”Jól átgondoltad te ezt? Meg kellene gondolnod még egyszer!” Ez nagyon feldühítette. Ez nem csak egy hirtelen ötlet volt. Tudta mit kockáztat. Sok transzszexuális öngyilkos hajlamokról számol be, amíg nem élhet az általa érzett nem szerint, de Roy esetében erről nem volt szó. Lett volna választása: élhetett volna tovább Royként. De megrendítette az az üresség amit élete végén érzett volna ha így tesz. “Mindegy hogy mivel jár,” mondta húgának. “De azt tudom, hogy úgy szeretnék meghalni hogy nőként éltem.”
Húga megkérdezte, mi lesz majd nagyszerű házasságával? Feláldozná azt ezért? Roy azt mondta bízik benne hogy Alison mellette marad majd. “Ezt komolyan gondolod?” válaszolta erre húga.
Valami felidézte benne Ferdinándot, a bikát a gyerekmesében, aki nem tudott beilleszkedni. Felkutatott egy példányt a könyvből. Amikor elolvasta, csaknem fél évszázad után, könnyeket csalt a szemébe. Most végre megértette miért szerette ezt a mesét annyira gyerekkorában.
Június elején kiküldte a leveleket pácienseinek: “Csaknem 18 évnyi rendelés után a Davis Sqare-en“, szólt a levél, “remélem még sok évet érhetünk meg együtt, az Önök háziorvosaként. Csak egy nagy változás lesz a rendelésben most júliusban — nőként fogok tovább praktizálni. Az új nevem Dr. Deborah Bershel.” Új vezetékneve korábbi kettős nevének, a Berkowitz-Sheltonnak összevonásából született.
Június közepén, egy szerda délután, Roy éppen a Davis Square-en ment át, amikor összetalálkozott egy betegével.
”Jó napot!” köszönt neki kedvesen. Roy barna öltönyt viselt sötét nyakkendővel és sötétszürke nadrággal. Vállán egy ruhaakasztót vitt, amin egy mintás selyem szoknya és egy zöldeskék, rövid ujjú felső volt.
A beteg, egy idősebb férfi, a földet bámulta és motyogott valamit: “Megkaptam a levelét.” Tovább nézte a földet egy darabig, majd ismét megszólalt: ”Azt hiszem majd megszokom valahogy.”
Más páciensek reakciói ennél bátorítóbbak voltak. Ketten virágot küldtek, mások betértek a rendelőbe mikor arra jártak, hogy támogatásukról biztosítsák orvosukat. Előző este, az első nyílt napra körülbelül hatvanan jöttek el, sokan nagyrabecsülésüket és csodálatukat kifejezve. Húga legnagyobb lánya egy őszinte levelet küldött, amelyben elnézést kért korábbi, elutasító viselkedéséért és megígérte, hogy a jövőben mindenben segíteni fogja. Margaret Connoly, egy 75 éves betege, aki már 14 éve járt hozzá, levelében Roy döntését saját, 10 évvel korábbi döntéséhez hasonlította, amikor 30 évnyi apácaság után elhagyta a vallásos életet. “Lehet hogy eleinte nehéz idők lesznek,” írta, de ahogy ő is felismerte saját esetében, “ha akkor nem tettem volna ezt, nem lettem volna őszinte önmagamhoz és elkezdtem volna belül meghalni.”
De tudta, hogy ezek az első bátorító reakciók nem feltétlenül lesznek reprezentatívak összes páciensére nézve. Valószínűnek látszott, hogy azok a betegei akik legkevésbé tudták elfogadni ezt a helyzetet, nem fognak eljönni egyik nyílt napra sem, csak kérelmüket küldik majd el, hogy kartonjukat hova kell továbbítani új orvosukhoz.
Azon a júniusi szerdán, 5 óra körül emlékeztette a rendelőben dolgozókat, hogy a váróteremben gyűlést tartanak. Roy szerette volna így előre bemutatni Deborah-t, hogy megkönnyítse ezzel az átállást az első nap azután, hogy az arcműtét után visszatér majd.
Tíz perccel később Deborah megjelent, abban a ruhában amit korábban Roy vitt a ruhaakasztón. Kopaszodó fejét és ritkás őszes haját egy fekete paróka takarta.
“Nos?” mondta Deborah kérdően, női hangján. “Szerintetek hogy nézek ki?”
Hirtelen beszélgetés tört ki.
”Aki azt mondja hogy jól nézek ki, kap 10 cent fizetés emelést,” viccelődött Deborah, amitől mindenki jókedvre derült.
Paula Mahoney, a 41 éves, éleslátásáról ismert somerville-i asszony, aki lányával dolgozott a betegfelvételen, azt mondta, az igazi változások sokkal mélyebben voltak: ”Régebben, ha nehéz munkanapunk volt, mindig ideges és ingerlékeny lettél a nap végére. De mikor elmondtad nekünk, az utána következő nap hihetetlenül zsúfolt volt, de te egész nap vidám és kiegyensúlyozott maradtál.”
Lánya, Carolyn, hirtelen megszólalt: ”Te végül is így is te vagy.”
♦
♦
A következő kedden, kicsivel este fél hét előtt, Walter Lowry Jr. belépett a váróterembe. Lágy zene szólt, éppen a Mr. Tambourine Man-t játszották. Lowry, az 50 éves, olasz-ír családból származó, tősgyökeres bostoni, korábban a tengerészetnél szolgált, most a Logan repülőtéren dolgozott. Sötétbarna haját hátrafésülve hordta, rövid ujjú ingét pedig mellén mélyen kigombolva.
A 15 év alatt, mióta a rendelőbe járt, volt néhány súlyosabb orvosi problémája. Úgy érezte Dr. Berkowitz-Shelton mindig mellette állt és legjobb tudása szerint gyógyította.
Amikor megkapta a levelet, alig hitte el amit olvasott. Úgy döntött elmegy a nyílt napra, de nem azért, hogy támogatásáról biztosítsa orvosát, hanem mert meg akart győződni róla, nem bolondult-e meg. “Biztos akartam lenni benne, hogy ez nem valami őrültség, ” mesélte később. “Tudni akartam nem vagyok-e rossz kezekben valaki életközepi válsága miatt.”
Miután Lowry és még néhány más páciens megérkezett a második nyílt napi találkozóra, Roy körbeadott egy fényképet Deborah-ról, hogy segítsen felkészíteni betegeit a változásra.
Mikor a fénykép hozzá ért, Lowry ránézett és kissé idegesen elmosolyodott. Majd tréfából hirtelen lefordította. De utána hosszabban megnézte és arca komollyá vált. Ráébredt milyen belső kínokat élhetett át orvosa amiért rászánta magát erre a radikális lépésre és arra, hogy ebbe családját is belerántsa. Együttérzés öntötte el Lowry szívét. Ez nem csak egy kép volt amin valaki női ruhában és parókában látható. Több volt annál. Ez a valóság volt.
“Annyira természetesen érzem magam Deborah-ként,” mesélte Roy betegeinek. “Egy év múlva talán már nem is fognak emlékezni rám mint férfira.”
De ahogy Alison bejegyzése szólt a naplóban: “Senki nem tudhatja mi fog történni a következő pillanatban.” A legtöbb beteg maradni fog, vagy lassan elfogynak majd? Túléli-e a házassága, vagy ez is része lesz majd Roy múltjának amit öltönyeivel és nyakkendőivel együtt összecsomagol és elfelejt? És tényleg annyira kellemes és teljes lesz-e az élet Deborah-ként, ami kárpótolja majd a veszteségekért ami ennek eléréséhez kellett?
De Lowry csak saját cselekedeteit tudta befolyásolni. A maga részéről azt nem ígérhette, hogy nem fogja néha eltéveszteni a neveket, vagy hogy nem fog kissé jobban izgulni következő vizsgálat előtt. De egyet biztosan megígérhetett, amikor haza indult a váróteremből: hogy visszajön még.
Utolsó kommentek