52 évesen, Deborah Bershel először ment vásárolni a helyi áruházba. Kilenc órát volt bent. Ez 2006 júliusában történt és nem volt kirakat a Burlington Mallban amit meg ne nézett volna, vagy polc amit végig ne válogatott volna. Másnap elment a Natick Mallba is és újabb öt órát töltött vásárlással. Megpróbálta bepótolni az elveszett időt. Minden boltban hasonlóan járt el. Egyenesen odament egy eladóhoz és elmagyarázta neki: “Transzszexuális vagyok ezért nem sokat tudok még erről.” Ezután megkérdezte azokat a dolgokat amiket tudni szeretett volna, pl. hogy milyen szabású nadrághoz milyen bugyi illik, vagy hogy milyen anyag az, ami nem tapad majd a karjához. “Olyan kérdéseim voltak amiket egy 50 éves nő nem tenne fel,” magyarázta később.
Annyira felszabadult és természetes dolog volt ez most, ami azelőtt, régi életében elképzelhetetlen lett volna. Mint férj, apa, háziorvos, Roy Berkowitz-Sheltont sokféleképpen jellemezhették: odaadó, kötelességtudó, vicces, de senki sem mondta volna róla, hogy felszabadult vagy gátlásoktól mentes. Éveken át küzdött azzal, hogy megértse érzéseit amik megkérdőjelezték létét férfiként és megmagyarázhatatlan vonzalmat jelentettek a női dolgok és ruhák iránt. De ez a küzdelem kívülről csaknem teljesen láthatatlan maradt.
Egy hónappal a nagy bevásárlás előtt került csak mindez napvilágra. Elmondta betegeinek és kollégáinak is, amit családja már néhány hónappal korábban tudott: ő valójában nő volt és néhány hónap múlva ennek megfelelően is fog élni, állandóan. Kifejezte reményét, hogy azután is ha Dr. Roy Berkowitz-Shelton nem lesz többé és Dr. Deborah Bershel veszi majd át a helyét, Roy páciensei, munkatársai és családja egyszerűen Deborah-éi lesznek majd. Hogy ez tényleg így lesz-e, azt senki sem tudta akkor megmondani.
2006 június 29-én, több mint másfél év hormon kezelés után, Roy Berkowitz-Shelton egy műtőasztalon feküdt, mialatt a Bostoni Orvosi Egyetem plasztikai sebésze simábbá alakította homlokát, kisebbé és fitosabbá tette orrát, feljebb helyezte szemöldökét és lejjebb hajvonalát, átszabta állát és ajkainak vonalát, valamint pajzsporc plasztikát hajtott végre, ami eltüntette azt a kidudorodást a nyakán, ami annyira férfiakra jellemző, hogy nevét is a legelső férfiról kapta. Hét és fél órával később, Deborah Bershelt kitolták a műtőből, zúzódásokkal és feldagadt arccal, kiálló dréncsövekkel.
Hamar megtapasztalta, hogy nem csak kívülről változott nagyot. Férfiként Royt nem érdekelte az öltözködés túlságosan, és egy délután az áruházban számára körülbelül annyira volt vonzó volt, mint egy fogorvosi kezelés. De nőként Deborah meglepve tapasztalta, hogy nagyon szeret vásárolni. Természetesen nem minden változott. Továbbra is odaadó és jól értesült volt, és takarékos is. Elsápadt amikor meglátta az árcédulákat a Macy's divatos darabjain és végül inkább a TJ Maxxnál vásárolt meg sok mindent. Egyszer egy barna felsőért elcsábult és kifizetett érte 50 dollárt, de ez kivétel volt. Gyakoribb volt az olyan bevásárlás, mint mikor a Paylessnél vett 9 pár cipőt összesen 85 dollárért.
Az arcműtét utáni hetekben egyre közeledett a perc, amikor július 24-én visszatér majd a davis square-i rendelőbe, abba a somerville-i orvosi központba amit Deborah csaknem 18 éve Royként vezetett. Alison, aki Royhoz ment feleségül negyed évszázaddal korábban és szintén az orvosi központban dolgozott irodavezetőként, ápolta Deborah-t newtoni otthonukban a műtétet követő héten. De házasságuk jövője, mint annyi minden más, bizonytalan volt. Akármennyire is segítette, Alison világossá tette hogy jó oka volt rá hogy egy férfihez ment feleségül. Deborah belegyezett, hogy elköltözik abba a brightoni lakásba, ahol Roy lakott a váltást megelőző hónapokban, amíg lányuk el nem megy a főiskolára.
A munkahelyére visszatérése előtti szombaton, Deborah órákat töltött azzal, hogy új ruháit rendbe rakja. Színek szerint. Olyan dolog volt ez amit Roy, aki híres volt rendetlenségéről, sose tett volna. Jó érzés volt kipakolni a szekrényből és összecsomagolni Roy régi ruháit: unalmas konfekció zakók, egyszerű ingek és nadrágok. Csak akkor bizonytalanodott el kissé, amikor Roy kedvenc színes nyakkendőjéhez ért. Roy büszke volt sok színes nyakkendőjére amik igen népszerűek voltak, főleg a gyermekorvosi rendelésen. A nyakkendőt kezében tartva, Deborah egy pillanatnyi szomorúságot érzett, mint akkor is amikor a bevásárlóközpontban látott egy fiatal apát, nyakában ülő fiával. Ez a kép, ez a nyakkendő már a múlt részét képezték számára. De ott volt előtte egy teljesen új élet.
A sok várakozás és izgalom után, az első nap a rendelőben eléggé lehangolóra sikerült. Kollégái közül senki nem mondott semmit arról hogy néz ki. Deborah nem tudta eldönteni, hogy azért mert úgy gondolják hogy nem néz ki jól, vagy azért mert kényelmetlennek érezték volna pozitívan viselkedni új kolléganőjükkel úgy, hogy szenvedő felesége is ott ült velük, vagy mert sok volt már nekik az egész felhajtás és szerettek volna egyszerűen újra a munkára koncentrálni.
Mikor egy férfi beteget vizsgált, ő is csak annyit jegyzett meg, hogy hallotta amint az asszisztensek odakint doktor úrként emlegették Deborah-t. Egy másik páciens szólt neki, hogy a bejáratnál még mindig Roy neve van kiírva. De a nap folyamán több beteg is mondott olyat, amit kollégái nem: többen megdicsérték Deborah-t hogy milyen jól néz ki. Még akkor is, ha néhány dolog még nem volt tökéletes. Járása még mindig inkább Royé volt és hangja sem volt annyira nőies, mint szerette volna, de összességében tíz évvel fiatalabbnak nézett ki. Ez feltűnt a betegeknek is. Egy nyugdíjhoz közelítő korú hölgy páciens így hízelgett neki: “Nagyszerűen néz ki!”, majd az asszisztenshez fordult és ezt mondta, “Én is akarok ilyen műtétet — úgy akarok kinézni mint ő!”
A dicséretek jól estek Deborah-nak, megerősítették azt amit ő is érzett belül. “Ha tükörbe nézek, boldog vagyok azzal amit ott látok. Amíg Royt láttam mindig szomorú lettem. Soha senki sem mondta nekem, hogy jól nézek ki. Most, meg még éppen hogy csak nő lettem, és mindenki dicsér. Mi az ami változott? Látják a legbenső énemet. Most már teljes embernek érzem magam.”
♦
♦
Deborah a bimánál – avagy tóraolvasó asztalnál – állt lexingtoni zsinagógájában, Yom Kippur ünnepén, októberben. A rabbinak szokása volt, hogy minden nőnek puszit adott és minden férfival kezet fogott, mielőtt leléptek a bimától. Mikor Deborah-n volt a sor, a rabbi puszit adott neki. Deborah nagyon örült ennek. Roy életében a vallás központi szerepet játszott. Deborah szerette volna, ha ezt folytathatná. Konzervatív zsidó vallása nem könnyen fogadta el a transzszexualitást. De ezzel a puszival Deborah úgy érezte, a rabbi “megengedte az egész gyülekezetnek, hogy úgy kezeljenek ahogy szerettem volna”.
♦
♦
Novemberben szülei először találkoztak Deborah-val.
Miután megérkezett szülei floridai otthonába, Deborah elment sétálni anyjával a tengerpartra. Ösztönösen megfogta anyja kezét. “Ez volt az első alkalom amire emlékszem, hogy így tettem,” mesélte később. “Azt hiszem közelebb voltunk akkor egymáshoz, mint azelőtt egész életemben bármikor.” Elmentek vásárolni. Anyja bement vele a próbafülkébe és rászólt, “Úgy veszed le a felsődet mint egy férfi.” Jót nevettek ezen. Azon az estén, mikor lefekvéshez készültek, Deborah bekopogott anyja szobájának ajtaján, “Csak azt szerettem volna mondani, hogy nagyszerű volt ez a mai nap.”
Ahogy Deborah visszaemlékszik, anyja ezt válaszolta: “Én is nagyon jól éreztem magam ma a lányommal.”
Apja is megpróbált megértő lenni. Elmondta, hogy szörnyen érezte magát, mikor megtudta, hogy egyetlen fiának milyen sok fájdalommal kellett felnőnie. De az is elszomorítja, hogy ennyi minden maradt titokban olyan sokáig, hogy a következményeknek most unokái is ki lettek téve. Szülei mindig azt mondták minden gyereküknek, hogy bármilyen bizalmas ügyben bármikor fordulhatnak hozzájuk. Miért nem mondta el ezt Roy gyerekkorában? Deborah megpróbálta elmagyarázni, hogy akkoriban, Royként még nem is értette pontosan ezt az egészet.
Deborah hazatérve rossz híreknek nézett elébe. Miután lányuk elutazott a főiskolára, feladta a brightoni lakást és visszaköltözött Alisonhoz. Az volt a megegyezés, hogy megpróbálnak együttélni a következő egy évben. De néhány hónap után minden megváltozott. Lányuk más okok miatt hazaköltözött és Alison megkérte Deborah-t, hogy költözzön el. Deborah elkezdett új lakhelyet keresni. Ha megkérdezték mi történt, azt válaszolta, “Alison nem akar egy nővel házasságban élni.”
Néhány hónappal korábban, amikor Royt húga figyelmeztette, hogy ha kitart döntése mellett, az valószínűleg hosszú és szeretettel teli házasságának véget fogja jelenteni, nem hallgatott rá. Már akkor is, amikor két évvel korábban legelső alkalommal kereste fel a pszichológust, egyértelművé tette kettős célját: tisztába kerülni saját nemével és megtartani házasságát. Ahogy kezdett megoldódni az első, igazán úgy gondolta hogy ez majd automatikusan segíteni fog a másodikban is. Felszabadultnak érezte magát, hogy végre nem hazudott önmagának és remélte, hogy ez a felvilágosodás segít majd Deborah-nak, hogy új, mélyebb és őszintébb életet kezdjen, együtt családjával. De nekik nem volt egyszerű nem úgy tekinteni erre a váltásra, mint egyfajta megtagadására annak az életnek amit előtte közösen építettek fel.
Deborah-t elszomorította, hogy 25 év házasság után, felesége úgy érezte be kell fejezniük. De tudta, hogy Alison döntése saját, önmagáért folytatott küzdelmének eredménye. “Ő teljesen ártatlan ebben,” mondta Deborah. “Egyáltalán nem tehet semmiről.”
♦
♦
Gyülekeztek a találkozó résztvevői a Burlington Mariott szállodában és sorra elfoglalták helyeiket az ismerős, kék és zöld virágmintás padlószőnyeggel borított és mozgatható drapp falakkal elválasztott, ablaktalan konferencia teremben. Mintha csak a Rotary klub tagjainak gyűlése lett volna. Tulajdonképpen pontosan ezt az eseményt követően szerepelt a heti Rotary gyűlés a Burlington Mariott 2007 január 19-i konferencia programjában. A jelenlevő 600 ember között biztosan voltak Rotary klub tagok is, csakúgy mint jogászok, programozók vagy autószerelők. De a legtöbben nem szokásos ruháikat viselték. Ez volt az “Első Találkozó”, a transgender közösség 27. rendes évi gyűlése amit egy segítő csoport, az Új Angliai Tiffany Klub rendezett. A találkozó sokaknak ritka alkalmat kínált arra, hogy valódi énjük szerint jelenhessenek meg. Volt olyan résztvevő, aki kidudorodó sörhasához és a smink alól átlátszó arcszőréhez egy feltűnő ruhát viselt egy cowboy kalappal és göndör hajjal. De volt egy vékony és kecses, modell kinézetű nő is — egy transzszexuális lány akinek az átalakulása olyan jól sikerült, hogy senki nem is gondolta volna róla, hogy nem így született. És persze e két véglet között minden más.
A találkozó egyrészt mutatta a társadalom e kevéssé ismert rétegének sokszínűségét, másrészt a kapitalizmus erejét is arra, hogyan talál meg minden piacot ahol valamennyi pénz van. Voltak kiállítók akik szolgáltatásokat kínáltak haj átültetésre, szőr eltávolításra vagy akár arra a problémára, hogy hogyan igazolhatja magát valaki, aki éppen másvalaki hajával a fején autózik (Transgender azonosító kártya: “Ne vezessen átöltözve nélküle!”). Voltak előadások elismert orvosoktól, amik néha igen csak reklám ízűek voltak, mivel egy nemátalakítás mindent egybevetve gyakran több tízezer dollárba is kerülhet, amit a biztosítók általában nem térítenek meg.
Ebbe a képbe érkezett meg Deborah, halványkék felsőben, farmerben és egy bőrkabátban. Sokan a résztvevők közül, ha nem a legtöbbjük – az a kétgyerekes apa is aki a találkozót szervezte – a hétvége elmúltával korábbi nemüknek megfelelően térnek majd haza. Idén azonban Deborah hétfőn is saját maga lesz majd.
Tudta hogy szerencsés. Volt rá pénze, hogy teljesen véghezvigye az átalakulást — már eddig elköltött 24 ezer dollárt az arc feminizációs műtétre, csaknem ugyanennyit pszichiáterre és kozmetikai kezelésekre mint az arc szőrtelenítés, és erősen fontolgatta, hogy körülbelül még 20 ezer dollárért megcsináltatja a nemátalakító műtétet is. Ráadásul orvosként saját rendelőjében dolgozik, ezért nem kellett attól tartania hogy hamar elbocsátják ha elmondja munkaadójának mire készül, ami sok más transzszexuálist fenyeget, akik általában nem tudnak élni a kisebbségeknek, fogyatékkal élőknek, melegeknek és leszbikusoknak biztosított esélyegyenlőségi törvények nyújtotta védelemmel sem.
Sokan voltak a jelen levő pszichológusok, orvosok és segítők között, akik korábban Deborah-nak is segítettek az útján. Az egyik előadás alatt, amit a Bostoni Orvosi Egyetem sebésze Jeffrey Spiegel tartott, a kivetített szemléltető ábrán egy arcműtéten frissen átesett páciens volt látható. Amikor Deborah felnézett a vászonra, így szólt: “De hát ez én vagyok.” A 37 éves Dr. Spiegel érdekes dolgokat mesélt arról, hogy az evolúció során a férfiaknak hogyan lett kisebb és mélyebben ülő szeme és erős homloka hogy ez megvédje őket az ellenséges ütésektől, míg a nőknél éppen fordítva alakult a szem környéke, nőiességük kihangsúlyozása érdekében nagyobb és nyitottabb szemeik fejlődtek.
Egy másik előadáson egy transzszexuális nő lánya beszélt arról, hogyan győzte le előítéleteit és hogyan került közel apjához nőként. Deborah csak remélni tudta, hogy saját lánya, aki most nem beszél vele, egy napon szintén hasonlókat mondhat majd. Hálás volt, hogy legalább 21 éves fia ennél elfogadóbb volt.
Másnap Deborah ismét az elsötétített előadóteremben ült, és egy a nemváltoztató műtétről szóló előadást hallgatott a kanadai Montrealbeli Pierre Brassard-tól, aki elegáns öltönyt viselt és erős francia akcentussal beszélt. Míg sok más sebész tartózkodott a műtét véresebb részleteinek ecsetelésétől – egyikük inkább gyerekei fényképével töltötte meg előadását – addig Brassard nem finomkodott. Ábráin, amik néha eléggé megrázóak voltak, lépésről lépésre elmagyarázta hallgatóságának, hogyan fordítja ki a hímvessző bőrét hogy abból hüvelyt alakítson ki, és hogyan lesz szeméremajak a herezacskóból, miután eltávolította belőle a heréket.
Látva hogy a hallgatók közül néhányan feszengenek székükben, Brassard megjegyezte: “Remélem ez így nem túl ijesztő.”
Deborah mosolyogva válaszolt: “Hát, ha végig alszom a műtét alatt, akkor nem.”
Többen halálra vált arccal hagyták el a termet, de Deborah nem. Mint orvos, látott már hasonlóan részletes előadást az egyetemen, és tisztelte Brassard őszinteségét. Már nem volt semmi kétsége afelől, hogy szeretné-e elvégeztetni az SRS-t és hogy kinek a kése alá fekszik majd. Az előadás után széles mosollyal kijelentette: “Igen, ezt szeretném!”
Ha ez ennyire egyszerű lenne.
Utolsó kommentek